Az oktatásban az alkalmazkodás a kulcsszó, ez pedig autonómiát jelent

Új Egyenlőség

Az elmúlt hónapokban szinte folyamatosan a politikai napirenden szerepel a közoktatás kérdése. Alacsony bérszínvonal, növekvő tanárhiány, túlterhelt dolgozók – ezek a problémák címszavakban. Közben a kormány egy státusztörvénnyel át akarja írni a pedagógusi életpályamodellt. Erről beszélgettünk Ercse Kriszta oktatáskutatóval. A státusztörvényt, amely alapvetően átírná a pedagógusok szabályozási környezetét, Ercse Kriszta szerint nem kifejezetten túlzó bosszútörvénynek hívni. Az elmúlt időszak polgári engedetlenségi mozgalmai miatt ez a jogszabály totális kontrollt akar elérni a tanárok, a gyerekek és a szülők felett is. A tanárok fenyítésének egyik módja az átvezényelhetőség megteremtése, míg a gyerekek esetében a fegyelmi eljárások tankerületi szintre kerülése. Ezáltal a szülők azzal szembesülnek, hogy ha a gyerekük szervezőként fellép egy, a tanárok érdekében tartott demonstráción, akkor a tankerület könnyen olyan helyzetbe hozhatja, ami alapvetően befolyásolja a további tanulási lehetőségeit. Miközben a célnak az esélyteremtő képzésnek kellene lennie, ez a törvény ebbe az irányba egyáltalán nem lép. Egy problémát alapvetően jól azonosít – ami nem nehéz –, ez pedig a tanárhiány. Ercse Kriszta szerint a mostani helyzet nemcsak a jelenlegi kormány hibája, de a probléma most kezd igazán csúcsosodni és kezelhetetlenné válni. A járáson belüli átvezényelhetőség elvi lehetőségét megadja, hogy az akut tanárhiányt megpróbálják mérsékelni, de ez csak mélyíti a problémát más területeken. Jelenleg a bérek mellett gondot okoz a tanárok adminisztratív túlterhelése és a megfelelő, nyugodt munkakörnyezet hiánya. Valójában „nem végezhetnek értelmiségi munkát”, miközben a fokozott terhelés ellenére nem kapnak például mentálhigiéniás gondoskodást, amely csökkentené a munkából adódó feszültséget. „Az alkalmazkodás a kulcsszó, ez pedig autonómiát jelent” – hangzott a beszélgetés tételmondata, amely leginkább meghatározza a mostani helyzet tarthatatlanságát. Az „egyenrendszer” nem tudja az egyéni oktatási igényeket figyelembe venni. A túlzottan centralizált rendszer miatt a kormányzat az oktatás egy négyzetcentimétere felett sem képes elengedni az irányítást. Ennek következtében nem esélyteremtő oktatás folyik, hanem hátrányteremtés. Azaz a társadalmi pozícióból eredő helyzetek konzerválódnak, és a mobilitás érdemben befagyott. Ez pedig az egyenlőtlenség elleni küzdelem szempontjából káros. A beszélgetés során a „mit kellene tenni” kérdést is érintettük. Újra kellene gondolni az oktatási rendszer alapjait, így például a fizikai tereket, ahol az oktatás zajlik. De ugyanilyen fontos lenne az elvárások megfogalmazásával együtt a feltételrendszerek biztosítása is.